LAPOZZ BELE A VÁROSBA Miért ne csináljunk egy olyan, a város különböző pontjain működő irodalmi fesztivált, ami igazán érdekes? Az irodalom szórakoztató, és ezt az állításunkat ezen a négy napon bizonyítani is fogjuk. Önszerveződés, alulról építkezés és rengeteg irodalom.
Az Európai Irodalom Éjszakája rendezvény ötlete először öt évvel ezelőtt született meg Prágában. Ekkor merült fel ugyanis, hogy játékos módon ismertessék meg a cseh színészek a nagyközönséggel más országbeli írók műveit. Többek között ezt is megtudtam az esemény magyarországi megnyitóján Michal Cerny-től a Cseh Centrum igazgatójának bevezető beszédéből, amelyet az Európa Pontban tartottak este hét órai kezdettel. A hangulat egyébként meglepően vidám volt, legalább ötvenen gyűltek össze az üvegfalakkal borított épületben, ahol néhányaknak már csak a lépcsőn maradt hely. Ki hinné, hogy az irodalom is lehet ilyen kelendő? Persze nem mindegy a tálalás.
Fotó: Kulcsár Dávid
Tizenöt európai író műve, tizenöt budapesti helyszínen egyetlen éjszaka alatt?! –Lehetetlenség minden helyszínre ellátogatni. Kár, hogy nem hoztam el a piros biciklimet… Mielőtt elindulok a nagy felfedezőútra, kénytelen vagyok szelektálni. No, de mi alapján? Az előadóművészek, az írók, a helyszínek vagy az időtakarékosság legyen a döntő?! Győz a spontaneitás! És az, hogy semmi nem kötelező! A száraz és unalmas kultúracsepegtetés helyett alternatív, szabad, játékos hangnemben lehet ismerkedni az irodalommal. Hozzá kell szokni.
Elsőként, Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok c. művéből hallgathattunk meg részleteket az Európa Pontban, az író nem sokkal előttem foglalt helyet. A felolvasás, amely majdnem beillett egy stúdiószínpadi előadásnak, ugyan nem anyanyelvén szólalt meg, mégis lehetőséget teremtett arra, hogy megfigyelje, milyen reakciókat vált ki saját műve a közönségből. A komcsi nyanyát felelevenítő Csoma Judit mellett, a pozitív fogadtatás, a siker magának a szövegnek is köszönhető volt, amely számos ponton összetalálkozott térségünkkel. Egyes mondatok olyanok voltak, mintha egyenesen vidéki szomszédasszonyomat hallgattam volna.
Fotó: Kulcsár Dávid
A következő állomás a Gül baba türbéje volt, ahova pár perc késéssel érkeztem és ez a kis időeltolódás éppen elég volt ahhoz, hogy lemaradjak a finn író: Risto Isomaki felolvasóestjének kezdetéről. A szabad ég alatt az összejövetel itt még hangulatosabb volt a két holddal (az egyik az igazi, a másik a mecset tetején elhelyezkedő) és a pislákoló piros lámpafénnyel, amely jól illett a sci-fi világhoz, de nem segített megvilágítani az elsötétülő sorokat sem nekem, sem Kovács Lehelnek, aki legközelebb biztos felszerelkezik egy zseblámpával. Váradi Gábor halk hangeffektjei és háttérbeli citerázása (ha jól láttam) viszont sokat hozzáadtak a regény sejtelmességéhez. Egy-két fénykép a sötétben, aztán lelkesen továbbhaladtam a Markó utcabeli, csodálatos lakásétterembe, ahova azért is örültem, hogy eljutok, mert régóta kíváncsi voltam rá, hogyan néz ki a lakás.
A programfüzetben ez olvasható róla: „Testet bizsergető, lelket melengető barangolást ígér a gasztronómai ízvilágok között, fülbemászó zenétől kísérve, elmerülve a budai panorámában, a Csodavacsora lakásétteremben.” Hangzatos sorok, persze a valóság ez esetben is sokkal prózaibb volt. A legfelső emeletre például biztos, hogy nem gyalog kellett volna felmenni, de mivel senki nem használta a liftet arra a téves következtetésre jutottam, hogy bizonyára elromlott. A panorámát is meg lehetett csodálni, de a korlátra ugyancsak kockázatos volt rátámaszkodni így a Dunára néző kilátás helyett végig arra koncentráltam, nehogy gyors vége legyen a kulturálódásnak. Szilágyi Kata felolvasásának líraiságát növelte ugyan a hegedűszó, de elég lett volna, ha csak az elején szól a hangszer azután elhalkul. A vacsora viszont tényleg pompás volt és pont akkor szolgálták fel, amikor a regény szereplői is elkezdtek enni. Csak egy kis kóstoló jutott belőle, de a pástétom és az egyéb számomra fel nem ismerhető – talán mustármaggal – megszórt falatok tényleg ínycsiklandóak voltak. Olyannyira, hogy innentől kezdve teljesen elvesztettem A Párduc lírai fonalát és inkább a Dunán lassan elvonuló, világító fényekkel teli hajókat figyeltem az ablakból.
Ránéztem az órámra, már majdnem negyed tizenegy volt. Hogy elment az idő és még, csak négy helyszínen voltam?! Gyorsan benéztem a Művészbe, de a Lorcát kísérő spanyol gitárdallamokhoz a végtelennek tűnő hegedűszóló után már nem nagyon volt kedvem. Így gyorsan a Képző felé vettem az irányt, hogy még gyors képet kapjak a kortárs észt irodalomról.
Fotó: Kulcsár Dávid
Itt a meglepetés a bemutatott író: Andrus Kivirahk maga volt, akivel személyesen találkozhattam és az író könyve volt, amiből mindenkinek adtak egy példányt. A szervezők figyelmeztettek, hogy az író a folyosón ül egy padon. Igaz, eléggé hangulatember, de itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy dedikáltassam vele Breviárium c. könyvét. Voltak, akik megkockáztatták! Én bementem az előadóterembe és Andrássy Máté érzékletes előadásában meghallgattam a csavarhúzó és a porszívócső feltámadásának meséjét, amely szürreális egyben nagyon is humoros záróakkordnak bizonyult.
Tizenegyet ütött az óra, de nem bántam meg, hogy itt ért véget az éjszaka, bár a látogatott helyek számát nézve, nagyon is rosszul teljesítettem a túrán. Az emberi befogadóképességnek is vannak határai!
Sicratman a Loffice-ban, mint megalázott pizzafutár:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.