A kezdés előtt húsz perccel még nem voltunk sokan, így a hangolás közben csupán óvatos csevej hallatszott innen-onnan, a feszült morajlássá váló hangzavar csak a meghirdetett start után néhány perccel kezdett fokozódni. Ekkorra már megtelt a díszterem, és a vele egybenyitott hátsó terem is, felbukkantak az est résztvevői, de úgy tűnt, nincs senki, aki egy frappáns kezdőmondattal megnyitná a rendezvényt. Azon járt az eszem, hogy mit keresett Szűcs Krisztián a pódiumon, hogyan bírja el a múzeum díszterme a több hangszerből feltörő muzsika hangját, egyáltalán mi sül ki a költők (Borbély, Háy, Karafiáth) és a zenészek (Beck, Bérczesi, Kollár-Klemencz) első látásra merész összeeresztéséből. Ekkor még volt időm hasonlókon járatni az agyam. Mikor Beck Zoltán színpadra lépésekor lassan elhallgatott a duruzsolás, pedig a performansz egyik résztvevője csak gitárjával tüsténkedett, az önjelöltnek tűnt konferanszié, Sisso a mikrofonhoz pattant, majd az improvizáció nyekkenéseitől kísérve végre belevágott. Kiderült, hogy Borbély Szilárd még verset ír, Karafiáth meg nyomtat, miközben a háttérben Beck próbálta rendbe szedni hangszerét. Aztán lassan mégis elkezdődött…

Az első etapban a résztvevők mutatkoztak be saját szerzeményeikkel: az rögtön kiderült, hogy a publikum jelentős része gyakrabban jár koncertre, mint felolvasóestekre: a dalok/versek befejezését követően az előadó kikacsintása után hangzott fel a taps. De ekkor még a java még hátravolt. A kijelölt párok feladata ugyanis egymás túllicitálása volt: egy ismert dal és egy ismert született újjá a színpadon. Az ebből fakadó zavarodottság egy idő után inkább mosolyt csalt az arcokra: szervezési-rendezési bakik ide vagy oda, a Rájátszás végül teljesen kifordult önmagából és önálló életre kelt. Ezen a ponton már nem is gondolkodhattam máson, annyira magával ragadott a (dal)szöveg-forgatag.

A Borbély Szilárd - Kollár-Klemencz páros előbb az Időhöz türelem kell című Kistehén Melankó számot értelmezte újra, az utcáról beeső Kollár-Klemencz hangolatlan gitár híján a capella adta elő a dal mindkét változatát, másodszorra már a Borbély Szilárd által újraírt, sárkánytojásokkal teli szöveggel. Az Ahogy múlnak a napok című vers megzenésítését már gitár kísérte, és taps fogadta.

A Háy János - Beck Zoltán duót már behangolt gitár segítette, a 30Y frontembere pedig anekdotákkal is szórakoztatta szépszámú rajongótáborát. A Sötét van átiratán még az éneklés közben is röhögött, hiszen Háy szemérmes dugós verset fabrikált az örökbecsűből.

Nézzétek meg:

Beck Zoli az Aktmodell a fősulin című Háy János verset dolgozta fel, vagyis írta át: hiszen mint elmondta: szerinte a vers és a dalszöveg között a legfőbb különbség a refrénben van. Így Beck Zoltán nézőpontokat, rímeket és sorokat cserélt fel az eredeti versben, Bazmeg de jó festőnek lenni, kiáltotta a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében, így:

Ezt követte a House of The Rising Sun dallamára előadott korai Háy-vers, ami olyan régen készült, hogy maga az írója is elfeledkezett róla, arról azonban nem, hogy mennyire szerette volna világ életében gitározni az ismert dalt, hogy csajokat szedjen fel, így nem is hagyta ki az alkalmat: a költő is gitárt ragadott, és lekísérte társát. Ettől fogva garantált volt a jókedv, hiszen a két mókás úriember bájos szerénységgel lendítette át a rendezvényt a holtponton.

Nézd meg Háy János gitározását a House of the Rising Sun-ra:

Karafiáth Orsolya és Bérczesi Róbert párosa amilyen akadozva indult, olyan gyönyörűen találtak egymásra a színpadon. Karafiáth előbb a Felejtő című Hiperkarma számot szerette volna újraértelmezni, ám végül mégis a szórakozási szokásokat körüljáró Zöldpardont választotta, ám úgy alakult, hogy egy narancsbőrről és Jóbarátokról szóló sirám kerekedett belőle, amit Bérczesi csak a közönség kérlelésére volt hajlandó elénekelni, majd a lezáró sort: „hamarosan eléred a negyvenet”, egy frappánsan rímes „cseszheted!”-del fejelte meg. ()

Bérczesi-Karafiáth:

Bérczesi Róbert és Karafiáth Orsolya egymásratalálását mi sem szimbolizálja szebben, mint hogy Bérczesi éppen azt a verset zenésítette meg, amelyet később Karafiáth átküldött neki, hogy szerinte ez illene hozzá. Sőt, a költő és mindannyiunk meglepetésére Bérczesi két Karafiáth-verssel is készült, és pengette el a megilletődött közönség előtt.

Az utolsó felkonfot követően megjelent Szűcs Krisztián új formációja, a Twist, amely a Krúdy A podolini kísértet inspirálta angol nyelvű dalt, majd a Mechanikus narancs inspirálta nótát követően még zenélt egy darabig.

Az est végére már senkinek nem lehetett hiányérzete, hiszen a három különböző  költői világ (újbóli) megismerése mellett a három frontembernek köszönhetően három zenekar hangzásvilága is „tiszteletét tette”. A felkértek ugyan nehezen találták meg helyüket a számukra új világokban, de kedves szerencsétlenkedésük dacára egy ponton sem volt lapos az esemény, amelyet vicces közjátékok tarkítottak: egy alkalommal például Kollár-Klemencz belefújt a mikrofonba (teszt végett), mire kigyulladtak a mögötte lévő lámpák. Újból kiderült, hogy marha nehéz meghúzni a határt vers és dalszöveg között, szóval volt egy olyan része a rendezvénynek, amelyet át lehetne futtatni egy más jellegű beszámolóba, de azt hiszem, tegnap senkit nem érdekelt az írás és átírás, valamint a zeneszóval (!) kisért beszédhang és a „puszta” vokalitás esztétikai hagyománya. (Annak ellenére, jegyzem meg, hogy a szerzők kiszólásaiból megtudhattunk egy-két műhelytitkot.) Itt most „csak” jót szórakoztunk.

Szerző: verespalne • Címkék: pim zene vers dal dalszöveg háy jános borbély szilárd karafiáth orsolya kollár klemencz lászló beck zoltán bérczesi robert • 2011.04.18. 12:01