margó - városi irodalmi fesztivál - április 14-17

 

 

 

A Fogasházban tartott irodalmi eszmecserére épp annyian gyűltek össze, hogy a terem teljesen tele volt. Főleg fiatalok és mivel a beszélgetés nyelve angol nyelven folyt, elsősorban külföldiek. A véletlenek furcsa összjátéka volt vagy egyesek összebeszéltek? – ki tudja, de szinte mindenki fehérbort kortyolgatott üvegpoharából. Kivéve persze engem! Vajon hol osztogathatták? Pedig jó lett volna, ha rájövök, mert a meghirdetett este hét órából fél nyolc lett, mire elkezdődött az esemény. Kortyolgatás helyett kérdezgettem a mellettem ülőket, honnan is pattant ki a fejükből az ötlet, hogy Az irodalom margóján – megismerhető-e a magyar nép az irodalma alapján? – című beszélgetésre ellátogattak. Egyeseket állítólag kifejezetten érdekelt a téma (magyar irodalom), mások azért jöttek, mert az egyetemről ismerték az előadókat.

 

A nemzetközi irodalmi felolvasóest és közönségtalálkozó fellépői (üléssorrendben) Olga Tokarczuk, a kortárs lengyel irodalom elismert szerzője, Nádasdy Ádám, költő-műfordító, az első könyvével tavaly bemutatkozó Amy Sackville, és az író-esszéista-irodalomtörténész Bán Zsófia voltak. Huszti Gergely elsőként arról kérdezte őket, hogy a nemzetiségnek, milyen szerepe van az irodalmukban.

 

A Varsóban pszichológia szakon végző Olga Tokarczuk szerint a lengyel irodalomban mindig is fontos szerepet játszott a nemzeti hagyomány, történelem reprezentálása az erre való reflektálás az irodalomban, de úgy látja, ez a helyzet változóban és a saját generációja egyre inkább képes elszakadni ettől. Ez a nemzedék sokkal gyorsabb és valahol az íróknak is alkalmazkodniuk kell az olvasók megváltozott igényeihez. Más módon kell fogalmazni, hogy ne unják el a szövegeket. De nemcsak a lengyelek, hanem a magyarok is rettenetesen kötődnek a múlthoz, a saját nemzetük történelméhez, tette hozzá Bán Zsófia, aki kiemelte, hogy nagy a nyomás, ami az olvasóra nehezedik. Egy olyan tudást vesznek adottnak az írók, amivel nem biztos, hogy rendelkezik a mai olvasó, de nemcsak a befogadónak, hanem az íróknak is meg kell birkózniuk ezzel az elvárásrendszerrel. Saját szövegeiben kifejezetten igyekszik ezek ellenébe menni.  

 

 

Az Egyesült Államokban és Kanadában viszont teljesen más a helyzet a globális környezetben, kulturális sokszínűségben felnevelkedett nemzedék bizonyos európai problémákat fel sem fog. Sokkal egyszerűbb, tömörebb fogalmazáshoz vannak szokva – folytatta Tokarczuk, aki azt is elmesélte, mennyire nem értette meg egy amerikai ismerőse, miről is szólt a Pan Tadeusz, csak a szép embereket látta Wajda filmjében.

 

Ezek után a fordítás, újrafordítás kérdéséről és a blogok mai szerepéről volt szó. Engem ez utóbbi kérdés különösen érdekelt, a jelenlévő írókat, viszont kevésbé, bár egyaránt elismerték ezek univerzális jellegét, nem tekintették ezeket irodalomnak. Bán Zsófia nyilatkozott róluk a legpozitívabban, aki szerint a magyar irodalomból különösen hiányoznak az ilyen kitárulkozó szövegek. Az angoloknál sokkal nagyobb hagyománya van a naplójellegű írásoknak, ahol igen népszerűek is ezek. Nádasdy Ádám, akárcsak Olga Tokarczuk, nem olvas blogszövegeket. Ha nem ismerjük a szerzőt magát, a személyét, munkásságát, akkor mi értelme van ezeknek? – tette fel a kérdést. Nem tekinthető irodalomnak, bár lehet belőle az, ha végigmegy egy szerkesztési folyamaton például. Kicsit hasonlóak a mai blogok ahhoz, mint amikor kétszáz éve mindenki leveleket írogatott egymásnak. A külső szemlélőnek ezek ma már nem feltétlen hordoznak értéket – vélekedett a kortárs bloggervilágról. Amy Sackville szerint pedig ezek a szövegek a kívülálló számára egy idő után mérhetetlenül unalmasakká válnak, még ha globálisak is és elvileg mindenkihez szólnak feltéve, ha elolvassák őket. Ugyanakkor az írói pozíció demokratizálásában segíthetnek ezek az írások, privilegizált helyzetük megbontásával. – véli Bán Zsófia.

 

A kortárs műfordítások kérdését tekintve Nádasdy úgy látta, hogy ezek a szövegek hasonlóak ahhoz, mint amikor egy katedrálist, melyet számtalan képeslapon egy adott beállításból láttunk egyszer csak lefotóz valaki egy más szemszögből. Így a mai nyelvezet is új értelmezést, inspirációt, vetületet nyújthat a mai olvasónak. Amy Sackville pedig hozzátette, hogy egy új fordítás abban is segíthet, hogy Shakespeare egyes ma már, nehezen felfogható jeleneteihez közelebb kerüljünk. Bár ő maga nem meglepő módon még soha nem gondolkozott kortárs fordításon, hisz bármennyire is nehéz, avagy könnyű Shakespeare nyelvezete saját anyanyelvén beszél. 

 

A kezdeti kérdéstől messze kanyarodó beszélgetés közben egy-egy írást is meghallgattunk a szerzőktől. Többféle műfajban, de valahol mind arról beszéltek – bár nem vagyok a téma szakértője, csak egy névtelen blogger, akinek fejtegetésére bizonyára nem sokan kíváncsiak – hogy az értelmezések nyitottak. Nincs egy adott irány, ami előre ki van jelölve. Így is lehet értelmezni, meg úgy is. Töredezett, mellérendelt, egymással szövetszerűen összekapcsolódó textúrák és ezek nyomán felvetődő értelmezési lehetőségek vannak.

 

Persze bosszantó, ha a jól bejáratott olvasói hozzáállásunkat, szerepünket sutba kell vágni, de mégis erre késztetik az olvasót. Nincs egy adott, mindenki számára kötelező jelentés. Többféle irány van, ahol az elődök is új értelmezést nyerhetnek.